Szent István Egyetem
KAROK
A SZENT ISTVÁN EGYETEMEN
GYORSKERESÉS
A SZIE OLDALAIN

VIII. évfolyam 1-2. szám


  Beköltözés szeptemberben

  Megkérdeztük a minisztert

  Évnyitó interjú dr. Molnár József rektorral

  A gazdasági tanács tagjai

  Szent István-ösztöndíjasok

  Megalakult a Környezetipari Regionális Egyetemi Tudásközpont

  Dronteni diplomaosztó Gödöllőn

  Regionális Szaktanácsadási Központ

  Karrieriroda a Mezőgazdaság- és Környezettudományi Karon

  Közösségi Tanulás és Önkéntes Központ

  A 30. mezőgépész-randevú

  Vass Attila kitüntetése

  Hírek

  Antal József az Év szerzője

  Négy hónap Rouenben

  Jászberényi mozaik

  Kresz után Kunszt

  Földművelés és földhasználat

  Helka és Kelén

  Diáktudósok konferenciái

  Tankönyvek - szép magyar nyelven

  Akadémiai bizottságok

  Gondolatok a Szent István Tervről

  Alternatíva, háromszázezer embernek

  Teljes hasznosulás

  Ipar, kereskedelem és pénzügy Gödöllőn a két világháború között

  Új számítógép park a gazdászkar hallgatóinak

  Megyénk sportkiválóságai

  Barátság karácsony
EGYETEMI
ÚJSÁG VIII. évfolyam 1-2. szám
 

Ipar, kereskedelem és pénzügy Gödöllőn a két világháború között

(részlet)

DR. RÉTI LÁSZLÓ

I. A KISIPAR

A tanulmány első része az iparosodás helyi adottságait, feltételeit és a (gödöllői) kisipar jellemzőit mutatja be. Második része az iparos társadalom szakmai struktúráját, a szakoktatást és a szabadidő-intézményeket tárgyalja. Harmadik része az érdekképviseleti rendszert és az érdekérvényesítés működését írja le. Negyedik része a kisiparosság szakmai, üzleti tájékozódásáról és közéleti, politikai "tájékoztatásáról" szól. Az egyes "részletek" - a fenti sorrendben - jelentek meg, lapunk 2005. szeptember 26-i, október 24-i, november 21-i és december 15-i számában. Most a tanulmány I. fejezetének 5., befejező részét közöljük.

5. Háborús évek

5/a. Kisipar az állami hadigazdaságban

A gödöllői kisipar a fegyverkezési konjunktúra idején (1938-39) saját felkészültségének, teljesítőképességnek a korlátaiba ütközött. E teherpróba után következett az eladdig nem látott "extrémitásokkal" ("totális hadviseléssel", világnézeti - ideológiai "érvekkel") súlyosbított második világháború. Az 1930-as évek végén az volt a kérdés, hogy az igazságtalan trianoni határok revízióját célul kitűző (országunkat a német szövetségi rendszerbe és "élettérbe" - "lebenschraum" - kormányzó, 1938-ban 1 milliárd pengős fegyverkezési programot hirdető politika - Darányi Kálmán miniszterelnök) - részelteti-e a munka híján pangással küzdő kisipart a hadiszállításokból. Az állam vezető politikusai és tisztségviselői - "nemzetértelmezésükből" adódóan is - kivételes megbecsülésükről biztosították ugyan a "keresztény, magyar" iparosokat, effektív támogatásuk mértékét és határait ellenben az állam - általuk eminensnek nyilvánított - érdekeinek alárendelve jelölték ki. Ez esetben a kormány akként döntött, hogy a program teljesítéséből részelteti ugyan a kisipart, de csak azt az iparost, aki megfelel a szakmai, műszaki, minőségi követelményeknek, és igazolja: "tiszta vagyona" (összértékben) 50 ezer pengő alatt van. Egyébként a (jobb módú) pályázó "vagyonadó-vallomást" nyújthatott be. A gödöllői iparosok a Budapest-vidéki Pénzügyigazgatóság mellé rendelt döntőbizottsághoz fellebbeztek a "vagyondézsma"-ként csúfolt rendelkezés ellen. A GV It, mint minden ilyen esetben, az iparosok védelmére kelt. (A lehetőségek határainak a kitágítása jelentette számára a folyamatos "teherpróbát".)

Az 1938-ban kínálkozott esélyt azonban a gödöllői iparosok végül is, az őket sújtó "hiányok", az anyag, a tőke, a technika- és valamelyest a kompetenciahiány miatt nem tudták kiaknázni. A GV It előtt magasodó feladatok, a lényeget illetően, a második világháború kitörését, Magyarország hadba lépését, a csak igen rövid hadikonjunktúra lefutását követően sem változtak. Erőit éppen a munkát akadályozó "hiányok" leküzdésére kellett fordítania. Most a GV It-nek abban kellett segítenie a kisiparos társadalmat, hogy az, ha nem is prosperál, legalább élni tudjon a kényszer szülte gyorsasággal kiépült állami hadigazdaság szorításában. A Gödöllőre látogató politikusok is megtették, ami tőlük tellett. Az egymást követő hadviselő kormányok háborús stratégiájával összhangban, a "helytállás" fontosságára emlékeztették az iparosokat. Ezzel azonos hangot ütött meg Stógl János, a GV It elnöke. "Az iparosok szaktudását, műhelyeit és szerszámait szervezetten kell a nemzet és a háború szolgálatába állítani." - mondotta a szervezet 1944. augusztus 29-én tartott rendkívüli értekezletén. (Összhangban a kormányzó 1944. augusztus 22-i hadparancsával, mely szerint "A magyar élet, a magyar függetlenség biztosítéka ma: a munka és a fegyver.") Stógl pontosan interpretálta az államfőt, imigyen: "Kinn a fronton csak kemény harccal, idehaza pedig szorgalmas munkával tudjuk megnyerni ezt a háborút", "melynek kimenetelétől függ iparunk, életünk és szebb magyar jövőnk." Mindazonáltal a kisiparos társadalom keserűen tapasztalta, hogy gigantikus méreteket öltött a hadifogyasztás, a pazarlás, mélyülnek a gazdaságirányítás "hiánygazdaságot" jelző adminisztratív vonásai... Előtte pedig egyre magasodnak a működését ellehetetlenítő akadályok.

Anyaghiányra már - volt szó róla - a községbe látogató Teleki miniszterelnöknek panaszkodtak - éppen egy hónappal a második világháború kitörése előtt. Azután meg a kormány kemény intézkedéseket hozott "egyes anyagkészletek zár alá vételéről" "az árak rögzítéséről" (s a munkaviszonyokra vonatkozó szabályok ideiglenes felfüggesztéséről.) Egy évvel később, 1940. szeptember végén, Laki Dezső közellátásügyi miniszter - ugyancsak Gödöllőn - a "hiányokat" illetően akként "érvelt", hogy erre a jelenségre "szinte már a háború megindulásától kellett számítani". A Pest megyei alispán ún. évnegyedes jelentésében (1940 kora őszén) a hadikonjunktúrától kiváltott zsír, fa, szén, petróleum, stb. hiányról, csupa olyan gondról beszélt, amely a legközvetlenebbül sújtotta a kisipar valamennyi szakmakörét.

A GV It azután a gyakorlatban látta a gazdaság teret nyerő militarizálásának, az állami hadigazdaság és a neki megfelelő intézmények, kormányzási elvek, különleges jogok, igazgatási mandátumok, illetve módszerek következményeit. Az állam közvetlen beavatkozása (akár) a gazdaság (napi) ügyeibe, akaratának utasításokkal, rendeletekkel, irányelvekkel, fenyegetésekkel, a kényszerítés számtalan eszközével való érvényesítése, (jól lehet a hatóságok, s éppen Endre László alispán, "irgalmatlan fellépést", rekvirálást, házkutatást, letartóztatást, sőt, fegyveres kényszerítést ajánlott a feketézés, az árdrágítás, a munkakerülés és bármilyen "deviancia" megtorlására), nem jelentett gyógyírt, a gondokra adott választ a mindenütt jelentkező "hiányokra". (Gödöllőn 1942-43 fordulóján - gazdasági bűncselekmény címén - mintegy 750 eljárást indítottak. A lakossági fogyasztás intézésére és ellenőrzésére Közellátási Osztályt szerveztek). Megállíthatatlanul burjánzott a bürokrácia az iparosok érdekképviseletében is. Éppen ezt az állapotot illusztrálja az alább tartalmilag idézett, a fanyar humort sem nélkülöző, lendületes szóözön, melynek szerzőiben a GV It névtelenséget választó munkatársait tisztelhetjük. Az 1943 végén, 1944 előestéjén keletkezett szerzemény szerint: "asztalos, ácsmester, ácsiparos, bádogos és szerelő, bognár, cukrász, cipész, építőmester, fodrász, férfiszabó, fényképész, fogtechnikus, gyertyaöntő, gipszszobrász, játékárukészítő, kovács, kötő-szövő, kozmetikus, kéményseprő, kádár, kőművesmester és iparos, kosárfonó, kútásó, kályhás, könyvkötő, lakatos, mézesbábos, mészáros, és hentes, molnár és daráló, női kalapos, női szabó, nyomdász, sütőiparos, órás, szobafestő és mázoló, szíjgyártó, kárpitos, szűcs, tetőfedő, üveges, villanyszerelő és vendéglős "szállította" (ti. a szerzőknek) a feladatokat".

Az Ipartestület gondoskodott az elsősorban kielégítendő honvédségi és közmunkák anyagszükségletéről. Néhány munkatársára hárult a számtalan zárolt anyag igénylésével, átvételével, elosztásával és elszámolásával kapcsolatos kérés, sürgetés, panasz, stb. Ezerféle kimutatás, napló, könyv, nyugta, jegy, számla ügyintézése stb... Külön tartották számon a feketelemez, horgonylemez, ón, ólomcső, ipari cérnák, a cipész cérna, a szűcscérna útját és a sütőiparosok szappanát. Külön laborálták a kovácsvas, a lakatosvas, az építészek gömbvasai, a patkóvas, a ráfvas, a sodronyvas és a többi kísérőpapírjait. Eközben az Ipartestület szakosztályai "lanyhán dogoztak". "Sokan sajnálták a tagdíjat", "s csak néhány ember rohangált és intézkedett". Az ipartestület 1929-ben emelt székházában a hivatali helyiségek falát okiratok díszítették, bizonyítandó, hogy a képviselet a céhek utóda, amely a gyakorlatban "hivatallá süllyedt" - állítják (befejezésül és lemondóan) az irat készítői. A "házon belüli" bürokráciának ez a szemléletes leírása persze, halvány mása sem volt az 1944-re kialakult "házon kívüli" valóságnak. Amit inkább egy 1944 őszén kelt (közlekedésügyi) miniszteri utasítás érzékeltet. A miniszter számolt azzal, hogy a mind nehezebbé váló helyzetben, a közvéleményre irritálóan hathat az újonnan gazdagultak mohósága, hogy ti. "zsidóbbak a zsidónál". Ez pedig hitelteleníti a politikailag aktivizált, ill. aktivizálhatónak ítélt erők közötti kohézió (egyik) leghatékonyabb ideológai kötőanyagának, a végletekig feszített antiszemita propagandának az állításait, a leghitelesebb kritikája az idáig megtett útnak. Ezt megelőzendő céllal utasította a miniszter az It-elnököket: követeljék meg a "keresztény üzleti szellem betartását", a "meg nem engedhető előnyök" elutasítását. A vétkeseket meg az ellenőrzéssel megbízott, It-tagokból álló "Ipartestületi Szék" jelentse fel a hatóságnál, vagy a bíróságon. Az 1943 végén, 1944 elején kialakult krízist - más oldalról - világítja meg a GV It azon kérése, amelyben a másodfokú iparhatóságot igyekszik megnyerni, járuljon hozzá az érvényes ipari szabványoktól való eltéréshez. Konkrétan: ahhoz, hogy "az iparosok vályogból is építhessenek lakóházat."

5/b. A kisiparosság életviszonyairól

Az iparosok jövedelmi (és szociális) viszonyai igen különbözőek voltak. Erről vallanak az IPOK dokumentumai, melyek a közigazgatási hatóságok, továbbá a fővárosi és vidéki ipartestületek adatszolgáltatásával készültek. A Magyar Gazdaságkutató Intézet értékelései is megerősítik ezt a tényt. Az iparosok életviszonyaira, élethelyzetére, életvitelére, a munka- és jövedelmi viszonyaira hatott a leginkább. A legnagyobb csapást az jelentette, ha nem volt elég megrendelés, hiány volt a munka, ami gyakran megesett, nemcsak a válságos években. Az iparos munkaideje rendszerint "napkeltétől napnyugtáig" tartott. A vonatkozó törvényeket és rendelkezéseket kötelezően be kellett tartani. A munkaviszonyok további fontos mutatója volt a jövedelem. Az ipari munkabért (1939-ben a napi minimálbért) 2,60 P-ben, 1941-ben pedig 4 P-ben határozták meg. Ugyanekkor a segédek havi bére cca. 80 P-t tett ki, vagyis nagyjából megfelelt az ipari minimálbérnek. A fegyverkezési konjunktúra kezdetén (1938-39) sok forrás szerint a segédek 83%-a évente alig 1000 P-t keresett, ami az ipari átlagbérrel volt azonos, 2,7%-a (azaz 6025 iparos) kereseti adóalapja évi 1000 és 2000 P között mozgott. Tízezer pengő adóalap után az iparosok mindössze 3,5%-a (611 fő) adózott. (A keresményből forgalmi, jövedelmi adót, továbbá biztosítási járulékot kellett fizetni.) A keresetek (jövedelmek) reálértékének (vásárlóerejének) megítélését jól segíti néhány alapvető fogyasztási cikk kiskereskedelmi árának a bemutatása.

Néhány alapvető fogyasztási cikk kiskereskedelmi ára

(1941, 1944)

1. sz. táblázat

Év/Árucikk

Mérték-egység

Ár (P)

1941

   

Zsírszalonna

1 kg

2,32

Sertéskaraj

1 kg

2,78

Sertéscomb

1 kg

2,58

1944

   

Kolbász (füstölt)

1 kg

7,80

Szárazkolbász (füstölt)

1 kg

9,60

Párizsi, krinolin, szafaládé

1 kg

6,20

Virsli

1 kg

6,80

Tej (kanna)

1 l

0,68

Vaj (pasztőrözött)

10 dgk

1,02

Vaj (főző)

1 kg

9,50

Tojás (friss)

1 kg

5,80

Liszt (finom)

1 kg

1,34

Kenyér

1 kg

0,60

Cukor (kristály)

1 kg

2,09

1 kg

0,54

Szappan

10 dgk

0,38

Petróleum (világító)

1 l

0,70

Forrás: OSZK Kisnyomtatványtár 1941. 354. d., 1944. 16.d.

A háborús években fokozott jelentőséget kapott a személyes sorsok alakulása, a társadalmi terhek növekedése az életviszonyok romlása miatt egzisztenciálisan megrendült iparosok szociális támogatása. Ennek az ügynek szervezett formát a GV It. és az IPOK adott. A szolidaritásnak voltak hagyományos és újszerű, önsegélyező formái.

1941-ben a GV It segélyalapot szervezett, amelyből idős iparosokat, rászoruló katonaözvegyeket és más hozzátartozókat támogatott. Körükben 1942 elején karácsonyi segélyeket osztott és Gödöllőn három, az It-hez tartozó községekben pedig egy-egy, összesen hat főt részesített 10-10 P segélyben.

Az Ipartestület foglalkozott a háborús károsultak megsegítésével. A GV It. vállalta az adományok és juttatások adminisztrálásával, továbbá az iparossegédek katonai behívásával kapcsolatos ügyek intézését. Eseti hozzájárulásokkal, 1943-ban pl. 500 P-vel támogatta a Magyar Vöröskeresztet. Az IPOK a szegény és elaggott iparosok ápolására tartott fenn "Gyógyházat" Balatonfüreden. A szociális segítségnek ezt a formáját kizárólag pályázattal, friss szegénységi, s ugyanilyen hatósági orvosi bizonyítvánnyal lehetett elnyerni. A kérelmet az illetékes It. véleményezte és továbbította az IPOK-hoz. Az önsegélyezés eredeti formája volt a "Lajbi" elnevezésű konstrukció. (A gödöllői segédek havi megtakarításaikat kamatozó bankbetétként "működtették", s a hozamot minden év végén betétarányosan osztották fel.)

A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara (amelynek kisipari szekciójához tartozott a GV It., s amelynek szakbizottságaiban a gödöllői mesterek megbecsült munkát végeztek) két alapítványt szervezett a "kisiparos társadalom rokkantjai számára". A kedvezményezetteket a Budapesti Kereskedők Menháza vette fel, "holtig ellátott gondozottjai sorába".

A szociális segítésnek és együttérzésnek voltak karitatív megnyilvánulásai. Követésre méltó jótevőként emlegették pl. azt a (gödöllői) cipészmestert, "aki két szegény iskolás részére ajándékozott 1-1 pár bőrtalpas új cipőt".

A gödöllői iparosok ahhoz a társadalmi csoporthoz tartoztak, a kisiparossághoz, amely "közel negyedmillió mestert és közel ugyanennyi alkalmazottat" számlált. A gödöllői iparosok a maguk teljesítményével járultak hozzá szektoruk, a kisipar csaknem egymilliárd pengőre becsült termelési értékének az előállításához. (Ami a gyáripar termelési értékének az egyharmadát, az összipari termelés értékének az egynegyedét, s a nemzeti jövedelem 10%-át jelentette (1940-ben).

Gödöllőn a kisipar volt "az ipar" - a műszaki kultúra: tudás, tradíció s praxis megjelenítője. Egészében kielégítette a vele szemben támasztott igényeket. Módosította a község gazdaságának koloratúráját a nélkül, hogy (annak) karakterét megváltoztatta volna. Termelési-technikai potenciáljának minősége elmaradt a kor kívánalmaitól. A kisipar legtöbb gondja - végső soron - abból származott, hogy emelkedő pályára állni nem tudott, mozgástere drámaian szűkült, a nagyiparral szemben pozíciót találnia lehetetlen volt, kondíciói a szektoron belül is gyengék maradtak, radikálisan megújulni nem tudott, számottevő külső forrásokhoz (hitelekhez, kölcsönökhöz) nem jutott, modernizációs, kivált polgáriasító hatása részlegesen és korlátozottan érvényesült.

A súlyos történelmi időknek és a helyi - ugyancsak sajátos - viszonyoknak nagy szerepe volt abban, hogy a gödöllői kisiparnak esélye sem volt az "organikus" fejlődésre, ilyen út nem kínálkozott. Egyetlen műhelyből sem lett üzem. A pálya, amin ez a szektor mozgott, lefelé vezetett, s mélypontját az újabb világégésben érte el. A kisiparos társadalom Gödöllőn is meglehetősen pontosan leírható, szociológiailag jól jellemezhető, sok tekintetben heterogén csoportot alkotott. Az ide sorolhatók csak egy szűkebb körének volt birtoka, rendelkezett valamiféle tulajdonnal, gyakran mezőgazdasági ingatlannal, házzal, stb. Az iparos (társadalom) státuszát vagyoni helyzete, szakmai presztízsét pedig teljesítménye minősítette. Életmódjában, életvitelében is különbözött a helyi társadalom (paraszti) alaprétegétől. Kiépítette érdekképviseletét, egyesületeit és egyleteit, önszerveződése azonban közéleti szerepre nem jogosította; ilyen jártasságra csak néhányan tettek szert. A kisiparosság viszonylag gyönge pozíciói, sokféle függősége, szemléleti és magatartási korlátai okán inkább "polgáriasuló"-nak, semmint "polgári" csoportnak volt tekinthető. Mentalitásában és attitűdjeiben még éltek a céhes tradíciók elemei, és önbecsülésének építőkövei között fontos helye volt az "aranykor", a "boldog béke" egyébként felemás, a kibontakozó ipari forradalomtól kissé beárnyékolt emlékképeinek. Megszenvedte (az első világháborút követő) "tegnapot". Boldogan búcsúztatta volna gyötrő jelenét, de félte a "holnapot".

Források - Irodalom

1. Kiterjedt vizsgálatok szerint az iparosok 1/3-a vagyontalan volt, 60%-uk eladósodott és csak 15%-uknak volt tehermentes vagyona. (Magyar Ipar és Kereskedelem. Szerk.: Dobsa László és Máriáss Imre. Bp. 1940. IPOK kiad.) Ld. még: Laky Dezső: Az iparosok szociális és gazdasági viszonyai Budapesten. Statisztikai Közlemények, 1930.; Tahy István: A kézművesipari alkalmazottak jogviszonyai és szociális védelmére vonatkozó rendelkezések. Budapest, 1940. Urbányi Kiadó.

2. A leírtakkal lényegében azonosan tájékoztatnak a kontroll adatok. "A kézműiparosok - 219 ezer fő - 80%-ának évi átlagkeresete nem heladta meg az 1000 P-t". Az iparosok 15,8%-ának adóalapja 1000 ás 5000 P között volt, 1,1%-ának 5000 és 10000 P között, s mindössze 0,4%-ának magasabb az adóalapja 10 ezer P-nél. (Magyar Ipar és Kereskedelem. im. 117.p. Ugyanezen forrás szerint egy kisiparos munkás évi - átlagos - munkabére 1930-ban 1028 P., 1939-ben pedig 848 P. volt.; az 1929-es adatot 100-nak véve, a szóban lévő átlagbér - indexszámokban - 1930-ban 104,3-et, 1939-ban pedig 90,1-et tett ki, ill. ért el. (Uo. 118. p.) A kérdés hátteréhez ld. még Fellner Frigyes: Adótehermegoszlás. Statisztika Közlemények kiad. Bp. 1936. c. tanulmányát.

3. Pest-Pilis-Solt Kiskun vármegye alispánjainak jelentései 1931-1944 (OSZK P 16.268 jelzeten)

4. Kereskedelmi és ipari érdekképviseletek Magyarországon Bp. 1930 (BKI) Újabb feldolgozásban: ld. Réti László: Az ipar. In Szeged története 4. kötet 128-178 p. Szeged, 1994. Szerk.: Serfőző lajos.

5. A kisiparosság élet- és szociális viszonyairól ld.: Magyar Ipar és Kereskedelem. im.

      2003 ® Szent István Egyetem Gödöllő